CIKK - Mit teszek én a szülés élményéért?

2013-01-21
CIKK - Mit teszek én a szülés élményéért?

Sokan kérdezitek tőlem, hogy milyen minőségben vagyok jelen a szüléseknél.Talán a kísért otthonszülések miatt vetődik fel ez a kérdés, és nem értitek, én bábaként vagyok ott, vagy dúlaként....Talán a kórházi szülések miatt kérdezitek, hogy ha otthon ott vagyok, akkor miért megyek kórházi szülésekhez is.

Ebből is látszik, hogy ma Magyarországon még mennyire ismeretlen a dúla fogalma. Sokan nem tudják, hogy a dúla nem egészségügyi végzettségű és nem szaksegítségként van jelen a szülésnél. Vannak, akik azt gondolják, valamiféle odatolakodó plusz személyzetről van szó, aki ott téblábol még az orvoson és a szülésznőn felül a kórházi szülőszobában.

Számtalan helyen lehet utánanézni annak, hogy mit csinál és mit nem csinál egy dúla, ezért én most nem erről fogok írni, hanem arról, hogy mi a dolgom nekem, mit tehetek én a szülésért.

Ahhoz, hogy érthető legyen, mit csinálok most, onnan kell kezdenem, hogy hogyan kerültem a szülések mellé. Ma már csak mosolygok rajta, illetve együtt mosolygunk azokkal, akik még emlékeznek rá, mennyire tudatosan akartam távol maradni a szüléstől. Úgy gondoltam, az annyira éteri, és különleges helyzet, amiben nekem nincs helyem.
Pedig nagyon is magától értetődő, hiszen édesanyákkal foglalkozom, akikkel bizalmi kapcsolat épül ki közöttünk, ami sokszor éveken keresztül kíséri az életüket. Így történt, hogy egy éve  az akkori Szülés-beszélgetések csoportban kaptam az első felkéréseket. Mivel jól ismertem már azokat az anyákat, akik rám bízták ezt a feladatot, biztos voltam benne, hogy ha ismerem a félelmeiket, a történetüket, azokat az eseményeket és érzéseket, amelyeket a 9 hónap alatt (vagy még az előtt) megéltek, akkor tudok mellettük állni majd a szülés idején is.
Egyedüli félelmem a kórházi helyzettel kapcsolatosan volt. De rögtön az első alkalommal kiderült, a helyszín engem nem befolyásol abban, hogy tudjak támaszt adni. (az már más kérdés, hogy utólag esetleg nekem is akad feldolgozni-valóm)

Nos, hogy mit teszek én?

Először is, mivel nekem nagyon fontos, hogy jól ismerjem azt a várandóst, akit támogatok, elsősorban olyanokkal tudok együtt lenni, akik már a terhesség idején járnak hozzám. Főleg a Szülés-beszélgetések zárt csoportot látogatják, akik velem szeretnének szülni, hiszen ezeken az alkalmakon beszélünk az előző szülésről, a várandósságot kísérő tünetekről, vizsgálatokról, érzésekről. Így van lehetőségem megismerni a lehető legtöbb részletet, ami befolyással lehet majd a szülésre, és egy olyan kapcsolat alakul ki közöttünk, amiben érezhetem azt a bizalmat, ami nélkül nem lehet jól segíteni.

Folyamatosan kapcsolatban vagyunk tehát a hónapok alatt, a kéthetenkénti alkalmakon túl e-mailben, telefonon is rendelkezésre állok, majd a 37. héttől ugrásra készen várom az értesítést arról, hogy indulni kell. Az utolsó hetekben már gyakran beszélünk, olykor naponta egy-egy gyors üzenetben. Tudom az anyáról, hogy hogyan aludt, mennyire volt jó napja, kitakarított-e, vagy csak pihent egész nap. Hogy aggódik-e és türelmetlen, vagy még nem kezdődött el az izgatottság.

És arról is értesülök, ha az első, még bizonytalan jelek tapasztalhatók a vajúdás megindulásáról. Már jól tudom, hogy innentől még 1-2 nap is eltelhet, de volt már olyan szülés, amikor nem sokkal a kisbaba megszületése előtt érkeztem meg lélekszakadva.

A vajúdás alatt biztatom, vagy hallgatok, válaszolok a kérdéseire, vagy éppen én kérdezem, hogy mi esne jól. Figyelem, hogy az apa, ha ő is jelen van, hogyan tud közel kerülni, ha szeretne. Észreveszem az anya tekintetét, ha a férjét keresi, és meglátom a kérdést és a kételyt az apa szemében, ha megnyugtatást kér.

Az asszonynak fogom a kezét, simogatom, amikor kell, borogatást adok, olajjal masszírozok. Támaszkodhat rám, csimpaszkodhat belém, belemarkolhat a karomba, zihálhat, vagy sikíthat a fülembe, és kiabálhat velem, hogy hova álljak, vagy, hogy siessek már azzal a zsályás kendővel.

Aztán néha én adom a babát a kezébe, ha a szülésznő éppen mögötte térdel, vagy csak ott állok, és figyelem, kell-e megtámasztani a babát, vagy az anya karját egy összetekert pulóverrel, amikor a hasára-mellére kerül.

Ha kell, magára hagyom a családot ilyenkor, de legtöbbször maradok még néhány órát. És a szülés utáni napokban is lehet hozzám fordulni kérdéssel szoptatásról, gátsebről, túláradó érzésekről és túláradó érzésekkel.

Mikor valaki kérdezi, mit csinálok én, azt szoktam mondani, semmi különöset, csak ott vagyok. Én tényleg így érzem....pedig tudom, - mert én is kaptam segítő, támogató jelenlétet, -  hogy ez minden, ez a legtöbb és ez éppen AZ, amire szükség van.

És még tudnék róla néhány oldalt írni :)

<< vissza