Lonka érkezése

2013-02-05
Lonka érkezése

Az úgy kezdődött, hogy egyre jobban vágytam egy kisbabára. A két nagyom egyre nagyobb, önállóbb, bár még bújnak, de nem olyan már.

Megfogant. Gyorsan. Könnyen. Úgy tűnik, ősanya típus vagyok.

És csoportfüggő is. A pszichodrámás csoportot lezártuk már majd egy éve. Nem volt kilátásban folytatás. De nekem kellett valami, egy hely, egy közösség, egy csoport. És itt jött Andi Szülésbeszélgetések invitációja.

Jó volt értő fülekkel, hasonló érzésekkel, élményekkel találkozni, együtt lenni. Megosztottuk egymással, kiöntöttük egymásnak, és mindenki felcsipegette, amire szüksége volt, ami segített neki. Együtt sírtunk. Együtt nevettünk. Öleltük egymást. Egy asszonykör tapasztalatokkal. Mindenki szült már, de ezt a mostanit mindannyian másképpen szerettük volna, ki ezért, ki azért. Én azt éreztem, most egy nőies közegre van szükségem. Hiszen ez a természetes, az ősi. Sokat olvastam. Igyekeztem tervezni, de nem ragaszkodni tíz körömmel a tervhez. A 9 hónap alatt sok minden történt. Jó is. Rossz is. Fájdalmasan rossz is. A csoport mellettem állt. Támogatott. Egy alkalmat sem akartam kihagyni, mert annyira jó volt együtt. Szülésre bocsátó ünnepet tartottunk lezárásként. Gyöngyökkel, mécsesekkel, támogató asszonytársakkal, finom sütikkel. A gyöngyöket egymásnak adtunk egy-egy gondolattal. Az enyémekből karkötőt fűztem. Ezután folyton viseltem, még a szülés alatt is. A mécseseket pedig a vajúdásunk megindulásakor mindenki meggyújthatott, s míg égett a láng gondolatban is ott voltunk, lélekben támogattuk az éppen szülő társunkat. Szinte mindnyájunknál Andi testben is ott volt. Dúlaként.

Szilveszter éjjelén a baráti összejövetelről hazaérve mindenki ágyba bújt. Egy óra sem telt el, mikor jelzés jött… elkezdett folyni a magzatvíz. Hajnali fél 4 volt. Ez nekem teljesen új volt. Nem ijedtem meg, csak hirtelen azt sem tudtam mit kell tennem. Örültem nagyon, de aggódtam, hogy hol vannak a fájások. Hívtam Andit. Az orvosomat. Megerősítést vártam tőlük. Zuhanyzás alatt megjöttek a fájások is. 20 percenként, aztán 10, mire az autóba ültünk és a kórházba tartottunk már 5. Egy bő órája ébredtem fel, és máris 5 perces fájásokkal az ügyeletes szülésznő vizsgált. Hívtam Andit ismét. Jött ő is a szilveszteri buliból éppen hazaérve. Illóolajokkal, vízforralóval, tálkával, borogató kendővel, és a megnyugtató jelenlétével.

Ittam a bekevert homeopátiás vizet. Jött a szülésznőm, az orvosom. Vizsgáltak. Mindenképpen tenni akartak valamit. Adni valami szert, lazító injekciót, oxitocin infúziót... Csinálni valamit. De én csak befelé szerettem volna figyelni. Csak magunkra. Az egyre sűrűsödő és egyre erősödő méhösszehúzódásokra. Kezdett világosodni. A Lonka-mécses fénye már alig látszott. Furcsa volt. A nagyokat félhomályban szültem. A szomszéd szobából hallatszó fájdalmas hangok is egyre jobban zavartak. CD-t persze nem hoztunk. A reggeli rádióadás meg nem volt túl ideillő, de mégiscsak elnyomta a szomszéd szoba hangjait. A labda túl puha volt. Leálltak a fájások. Sétáltam U alakban az ágy körül, ahogy Andi javasolta. Ez megtette hatását. Közben masszíroztak. Hol ő, hol Feri. Aztán jöttek a forró borogatások. Elmondhatatlanul jól estek! És jött megint a szülésznő, meg az orvos. Vizsgáltak, szúrni akartak, adni valamit, mert ők nem látták, hogy minden megy a maga útján. Haladunk előre. Lonka halad előre a kétszeresen betört úton. És akkor lefektettek az oldalamra, hogy a méhszáj pereme is el tudjon tűnni, hogy Lonka kicsi feje ne nyomódjon rá, hogy jöhessenek a tolófájások. Nagyon rossz volt. De beletörődtem. Mert így legalább ők is csináltak valamit velem. Forogtam minden fájás után. Egyik oldal. Másik oldal. Csak ötször. De aztán még háromszor. Örökkévalóságnak tűnt. Minden mozdulat keserves volt, de jött a borogatás, ami mennybe repített. Segített lazulni, befelé figyelni. A szemem szinte végig lehunyva zártam ki a külvilágot. Vakon kerestem kezet, kapaszkodót, amit szoríthatok és aztán elengedhetek, ahogy a fájások jöttek. Szorítanom kellett, hogy el is tudjam magam engedni.

Aztán megvizsgáltak, és már éreztem, hogy nyomnom kell. Éreztem, hogy tör előre, nyomja magát, és nekem segítenem kell őt. Felülve, hátamat támasztották, én pedig préseltem összeszorított szemhéjjal, szájjal. Tudtam már mit kell csinálni, hová kell nyomnom. Nem voltam fáradt. Nem voltam kimerült. Csak már mielőbb lássam őt! Csak már mielőbb ölelhessem! És akkor kibújt a fejecskéje. Feszített, égetett a gátamon, de a következő fájással kicsusszant belőlem az én drága padlizsánszínű, megnyomott arcú tündér Lonkám. Ott feküdt a lapossá vált hasamon nyöszörögve, összehúzott szemmel. És elöntött valami finom melegség. Nemcsak a lelkemet, a meggyötört gátamat is… ugyanis jól lepisilt az én drágaságom. Arca elé tett karral jött, emiatt egy kicsit repedtem. Ott feküdt rajtam a neki varrt fehér kistakaróba bugyolálva. Kicsit nyöszörgött. Pislogott ránk, és mi olvadoztunk. Reggel 9 óra 9 perc volt.

Szerettem volna, ha felkúszik a hasamon, de olyan nagy volt, hogy már egyből a mellemnél volt a feje. Egyszer csak, miután megszületett a lepény, ellátta az orvos a gátamat, kicserélték alattam a lepedőket, ott termett a mellemnél a szülésznő, fogta a kicsi lány fejét és próbálta segíteni az első mellrehelyezést. Hirtelen szólni sem tudtam, hogy hagyjon csak, megoldom én, mikor már éreztem is, rákapott a mellemre, és szívta bőszen. Aztán otthagytak minket. Mindenki kivonult. Andi megcsodálta a „második” gyermekét, és elküldtem haza pihenni. (Jó lett volna még, ha marad, de úgy gondoltam, biztos fáradt. Nem számoltam azzal, hogy ő is ugyanúgy fel van pörögve a hormonoktól, mint én. Sajnálom, hogy akkor nem maradtál velünk tovább!)

Bő 5 óra alatt adtam életet harmadik gyermekünknek. Gyors és intenzív 5 óra volt. Sajnálom, hogy nem az eredetileg választott orvos és szülésznő kísért minket. Ugyanakkor hálás vagyok a mellettem álló férjemnek és dúlámnak, akik nélkül nem így sikerült volna.

Kriszta

 

<< vissza